Év vége felé a politikai elemzők általában vagy értékelik az adott évet és annak fontosabb eseményeit, vagy pedig – gyakran az évértékeléssel egybefűzve – jóslatokat, javaslatokat fogalmaznak meg a következő évben várható események kapcsán. Ennek szellemében, ha a demokrata ellenzék pártjait nézzük, mindenekelőtt nem tűnik kockázatosnak kijelenteni, hogy 2016 nem volt az ő évük.
A kormány még bő egy évvel korábbról hozott menekülttematikája és annak lendülete egészen az október 2-ai népszavazásig kitartott, és egészen addig lényegében megbénította az ellenzéki pártokat. Nem lévén hatásos és főként konzekvensen képviselt üzenetük a politikai napirend addig legfontosabb témájában (vagy egyáltalán bármilyen kérdésben), inkább csak „kibekkelték” a nevezett időszakot. Támogatottságuk némiképp változott ugyan, s a Republikon Intézet legfrissebb mérésében a szocialista párt még pár százalékpontos erősödést is mutat, viszont összességében nemigen látszik, hogy a pártválasztók körében 18%-osra mért MSZP vagy pláne a kisebb pártok elindultak volna a felé a súlycsoport felé, amelyet az ugyanebben a kutatásban 50%-on álló Fidesz képvisel.
2017 azonban egészen más év lehet. A menekülttematika kifulladt, a kormány szociális populizmusa pedig egyelőre nem társult még olyan átütő narratívával, amellyel hatásosan kitöltötték volna a kommunikációs teret. Mindez lehetőséget jelent a demokrata ellenzék pártjai számára, különösen, hogy fontos eseménynek néznek elébe: előválasztást fognak tartani.
Igaz, az utóbbi idők hírei némi bizonytalanságot mutatnak ez ügyben. Egyfelől úgy tűnik, hogy minden sínen van: ahogy a Modern Magyarország Mozgalmat (MoMa) képviselő Bokros Lajos azt egy interjújában elmondta, már dolgozik az előválasztás lebonyolításának részletein egy négypárti ún. technikai bizottság. Másfelől viszont a szocialista párt, beleállva a kormánysajtó által indukált miniszterelnök-jelölti castingba megnevezte Botka Lászlót – nem mint az előválasztáson résztvevő „jelölt-jelöltet”, hanem mint miniszterelnök-jelöltet. A DK ennek kapcsán föl is tette a kérdést, hogy akkor végül is legyen-e az MSZP szerint előválasztás, vagy sem, viszont ehhez érdemes hozzáolvasni a DK korábbi nyilatkozatait, melyekben azt hangsúlyozták, hogy nekik igazából érdektelen a kiválasztás módja. „Orbán a probléma, nem az előválasztás” jeligére világossá tették: mindegy, hogyan, csak valahogy álljon össze ez az oldal, és váltsák le Orbán „ocsmány garnitúráját”.
| ||
Több szempontból is érthető ez a hozzáállás. A ’14-es választási vereség után elterjedt az a toposz a baloldalon, hogy ne formai, hanem tartalmi kérdésekről beszéljen az ellenzék. A formai kérdések nem mást jelentenek, mint hogy az ellenzék magáról beszél, a tartalmi kérdések ezzel szemben a választókról szólnak – mondja ez az érvelés. A DK szempontjából pedig különösen érthető, hogy nem igyekeznek az előválasztást központi témává tenni: az ő imázsuk a tiszta antiorbánizmusra épül, arra, hogy ők a kormány és személyesen Orbán Viktor legádázabb ellenfelei. Ezzel a kvázitartalmi, agresszív kritikai attitűddel pedig nem lehet merő „szervezeti kérdésekkel” „vacakolni”, hanem a rendszer opponálását kell mindenekfölött nyomatékosítani.
Ez azonban már megvolt 2014-ben is, sőt igazából csak ez volt meg – és láttuk, hogy mire elég. A kérdés tehát az, hogy a demokrata ellenzék pártjai tudnak-e majd ennél többet nyújtani. Erre vonatkozik a „tartalmi politizálás” említett irányelve. Azonban önmagában ez sem elég, mert fölvetődik egy másik szempont is: a hitelesség kérdése, amit a ’13-14-ben produkált összefogási folyamat csúnyán megtépázott. Ezt pedig nem mással lehet bebizonyítani, mint azzal, hogy bemutatják: ez a szövetség más lesz, mint a ’14-es volt. A hangsúlyt is arra a mozzanatra lenne érdemes tenniük, hogy végre tanultak a hibáikból, s hogy – ezzel a kiátkozott szóval élve – képesek lettek megújulni. Az előválasztásnak a kommunikáció középpontjába helyezése pedig éppen ezt jelentené.
Ideális esetben a szocialista párt válasza a kormánypárti találgatásokra valami ilyesmi lehetett volna: „Ez az előválasztáson dől majd el. Nem fontos, hogy mi kit akarunk jelöltnek, mert itt most nem mi döntünk, hanem a nép. Átadjuk a döntés jogát, hogy a választók legitimáljanak: megválasszák, akit hitelesnek tartanak, akit pedig nem, azt küldjék el. Hogy sok levitézlett politikus van a sorainkban? Küldjék el őket! Hogy civileknek kéne jönniük? Válasszák meg őket! Ez az előválasztás lényege: kinyitjuk a kapukat, hogy ne a pártérdekek zavaros hálóiba gabalyodva, füstös szobákban dőljön el a jelöltség, hanem az kerüljön az élre, aki a legalkalmasabb a jelöltségre. Az pedig nem más, mint akit a szavazók hitelesnek tartanak, s ilyenformán megszavaznak.”
Az előválasztás persze más szempontokból is előnyös lehet: a jelöltek közti viták, a szavazások és a folyamatos eredményösszesítés pedig egy országgyűlési kampányhoz hasonló médiafigyelemmel járna, amely színteret biztosítana a tartalmi kérdésekről folyó kommunikációnak is. Viszont a formát is fontos hangsúlyozni, hiszen jelen esetben ez több mint technika: hitelesítő tényező. Persze, nem azt mondom, hogy apró technikai részletekkel kéne fárasztani a közvéleményt; sőt valójában minél bonyolultabb, s minél több, a pártok elitjei által károsnak ítélt szereplő elleni biztosítékot tartalmaz az előválasztás, annál inkább gyengül a hitelesítő hatás. A lényeg, hogy a politikai akciókat kommunikálni, keretezni kell, hogy értelmet adjunk nekik, az előválasztásnak pedig pont azt a tulajdonságát lenne érdemes aláhúzni (és azt tényleg érdemes lenne), amely az ellenzéki győzelemhez elengedhetetlen hitelesítésre, a megújulásra mutat rá. Ezt szolgálná például az előző bekezdésben vázolt narratíva, mely egyébként még illeszkedne is a magukat „demokratikusnak” nevező pártok imidzséhez, és az előválasztással együtt segíthetne tartalommal megtölteni a magukra aggatott, de momentán inkább csak néhány ellenzéki párt már meglévő együttműködési szándékát kifejező jelzőt. Erről kéne szólnia az ellenzéknek 2017-ben.
